Catherine Ryan Hyde: A jövő kezdete

2017.05.10

Egyszer irodalomórán a tanárnő a forradalom és Petőfi kapcsán arról beszélt, hogy a fiatalok mindig türelmetlenek, és azt várják, hogy minden olyan gyorsan változzon. Erre megkérdeztem, nem lehet, hogy még ennyire se változna a világ, ha már nem akarnánk olyan nagyon? A válasz az volt: jó, hogy tudom, milyen a világ, és látom azt is, milyen lehetne, de nézzek néha a kettő közti szakadékra, nehogy lezuhanjak. Ezt lehet idealizmusnak vagy naivitásnak nevezni. Bárhogy is legyen, a mai napig őrzöm - még ha jól el is zártam - magamban ezeket a tulajdonságokat. Amik egy olyan tanár mellett, mint Mr. St. Clair sokkal jobban szárba szökkenhettek volna. De most már csak rajtam múlik.

A könyv alapötlete egyszerű: egy tanár azt a feladatot adja a diákjainak, hogy gondolkozzanak el egy ötleten, ami megváltoztathatja a világot, és valósítsák is meg. Ezzel megmutatja a gyerekeknek, hogy bármilyen aprónak is tűnünk, a világ tele van lehetőségekkel, rajtunk áll csak, melyikkel élünk. Ez egyszerre gyönyörű, ijesztő, és inspiráló gondolat. De tény, tőlünk (is) függ, mit és hogyan alakítunk ki magunk körül.

Az egyik fiú, Trevor nagyon is komolyan veszi a feladatot, és meg is valósítja, egy egyszerű gondolattal: Tégy valami jót három emberrel, valami igazán fontos dologban, és viszonzásul kérd meg őket, hogy adják tovább három másik embernek! Az a nagyszerű az ötletben, hogy ugyanazt alkalmazzuk egymás megsegítésére, amit a haszon hajtására szoktunk, és hogy az emberi jóságra és figyelemre épít. Ha félretesszük az egónkat, az irigységünket és a félelmeinket, megláthatjuk, kinek van igazán szüksége segítségre. Ahogyan azt is, hogy mi mindent adhatunk egymásnak.

Persze a való életben ez korántsem egyszerű: Nem olyan könnyű megtenni valamit, mint ábrándozni róla. A félelmeink, gátlásaink nem véletlenül alakulnak ki. Meglehet, hogy amit mi segítségnek gondolunk, azt a másik épp ellenkezően látja, és nagyot koppanhatunk. Megsérthetjük a másik büszkeségét. Sok esetben elismerni, hogy egyedül nem boldogulunk, segítséget kérni és elfogadni sem olyan könnyű. Mi felnőttek tudjuk, hogy a jótett helyébe jót ne várjunk, hogy nem szerencsés beavatkozni mások dolgába, mert olykor pont az, akinek segítenénk rúg belénk legjobban. Ezért is tetszett Trevor karaktere, aki mindent érzékel, értelmez, kérdez, és még nincs benne annyi gátlás, félelem az idegenektől, vagy akár az elutasítástól. Még nem találkoztak a lehetetlen szóval annyiszor. Az, hogy a sokadik pofára esés után is újra próbálkozott, és nem adta fel a reményt, igazi csoda.

A könyv habár nem mondja ki, de egy rejtett kívánság, hogy az olvasói között lesz olyan, aki veszi a lapot, és kipróbálja ezt a fordított piramisjátékot. Akkor nem csak elméleti szinten válna jobbá a világ. A változás persze nem megy gyorsan. De nem mi vagyunk a változás? Kezdetnek elég az apró előzékenység, kedvesség bárkivel szemben akivel találkozunk. Felnézni a könyvünkből / telefonunkból és igazán odafigyelni, mire is van a másiknak szüksége. Aztán azt az energiát, időt és szenvedélyt fordíthatnánk egymás javára, amit eddig bosszankodásra, marakodásra pazaroltunk. Elég csak pár embernek szebbé tenni a mindennapjait, hogy találkozhasson, amit a világtól várunk, és az, amit a világnak adunk. Nem a szuperhősökről álmodozni, akik majd megmentenek minket (és akik sosem jönnek el), hanem megtenni az első lépést egymás felé. Nem a szakadékot nézni, hanem keresni a helyet, ahová hidat építhetünk.

By BubuMaczkó 2017. május 10.

A könyv a Lazi Kiadó gondozásában jelent meg, itt megrendelhető

További bejegyzések:

Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz a facebook oldalamhoz, ahol egy szuper közösség mellett további extra tartalmakkal is találkozhatsz!