Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér

2015.09.14

Nyaralásra könnyedebb könyvet kerestem, amit részben sikerült is ebben megtalálnom. Másrészt helyenként nagyon is életszagú, de mégis lehetetlen a történet. Sokat nevettem rajta, de fel is dühített. Rosie és Alex szokatlan történetét követhetjük több, mint negyven éven, hullámhegyeken-, és völgyeken keresztül. Először iskolatársak, majd padtársak, barátok lesznek, azután szerelmesek. Közben hol közelednek, hol távolodnak, hol leragadnak egy helyen, és csak várjuk és várjuk, hogy maguknak és egymásnak is bevallják, amit a körülöttük élők már mind rég tudnak.

A negatívumokat ellensúlyozza a könyv a levélregény szerkezettel, és az ezáltal mélyebben bemutatott karakterekkel. Szeretem az ilyen típusú regényeket, de azt hittem, a mai korban már nehezebb ilyesmit írni, mert a hagyományos levelezés már nem olyan intenzíven része a kapcsolatainknak. Ebben az esetben a levelek mellett megjelentek az e-mailek, chat beszélgetések, üzenetek. Az egyik előnye ennek a szerkezetnek, hogy a karaktereket nem csak saját gondolataikon, hanem másokén keresztül is megismerhetjük. Külön tetszett, mikor már a gyerekek felnőttek eléggé a levelezéshez, és olyan részleteket közöltek a felnőttekről, amiket még nem értettek teljesen, csak a dolgok jelentőségét érezték.

Bár a Rosie és Alex közötti kapcsolat kibontása igen sokáig tart, a karakterek ennyi idő alatt igen nagy utat járnak be. Rosie-t nagyon sok szerepben láthatjuk: az eleven gyerek, a zűrös kamasz, korai anya, keményen dolgozó fiatal, megcsalt feleség, egyedülálló szülő, magára találó harmincas, támogató testvér, gyászoló gyermek, megbékélt negyvenes, sikeres szállodatulajdonos. Rosie példásan helytáll minden szerepben, miközben szép lassan rátalál önmagára. Alex pedig a biztos, állandó pont, aki mindig akkor van mellette, mikor a legnagyobb szükség van rá.

Ami nagyon fontos, hogy végig megőrzi a humorérzékét, és hű marad önmagához. Ami már nem volt olyan jó, hogy folyton hátra nézett, és a mi lett volna, ha... nagyobb szerepet kapott az életében, mint egészséges lett volna. Mert így állhat meg az élet ott, ahonnan nehéz lesz továbbindulni. Attól nem lesz jobb, hogy a hibáink miatt évtizedekig büntetjük magunkat, ahelyett, hogy tanulnánk belőlük, vagy helyrehoznánk őket. El kell fogadni, hogy ugyanúgy részei az életünknek és a személyiségünknek. És az anyaság, a barátság vagy bármilyen más kapcsolat nem szabad, hogy évtizedekig tartó önfeláldozásról szóljon. A helyes utat követi mindig, és nem meri elengedni magát. Pedig néha pont a helytelent megtenni lehet a helyes.

Emellett szerintem nagyon is lehetetlen, hogy az ember az élete szerelmének évtizedekig ne vallja be, mit is érez. Mert vagy azt mondja, szeretem annyira, hogy odaálljak, és megpróbáljam, vagy ha nem, akkor keresek valakit, akiért már érdemes lépni. Persze az élet gördít akadályokat az ember felé, és néha az ember későn veszi észre, hogy amit keres, az végig előtte volt. De nem ennyi ideig... A körülmények és az időzítés nehezítheti a dolgokat, de nem lehet felelőssé tenni ennyi kihagyott lehetőségért. Ugyanúgy nem szabad a körülményektől várni, hogy jobbá tegyék az életünket, miközben mi nem teszünk eleget ezért.

Ritka eset, de a könyvből készült film jobban tetszett, mert bár összevontak karaktereket, történéseket, kevesebb idő telt el azzal, hogy nem fejlődött a kapcsolatuk. Így sokkal valóságosabb és élvezetesebb lett, mint a könyv.

By BubuMaczkó 2015. szeptember 14.

A könyv az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg, itt megrendelhető

További bejegyzések:

Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz a facebook oldalamhoz, ahol egy szuper közösség mellett további extra tartalmakkal is találkozhatsz!