Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

2017.06.17

Fredrik Backman ismét megcsinálta: a karakterábrázolásával, bölcsességével, humorával és az igazi, mély kapcsolatok bemutatásával most sem hagyja cserben az olvasót. Nem is vártam tőle mást, mint egy szívfacsaróan valóságos képet egy családról. Ez a könyv egy olyan útra visz, amit senki sem akar megtenni, de mégis mindenki szorosan tud kötődni hozzá. Egy olyan történet, ami velünk marad akkor is, amikor már mindenki más eltűnt, vagy homályba veszett. Minden sora között ott van a megértés, törődés, és a szeretet. Most már igazán kíváncsi lennék, milyenek (voltak) Backman nagyszülei, akik ezeket a csodálatos alakokat mintázhatták.

Az egyik példaképem egyszer azt mondta: "Az öregedésben az a legrosszabb, hogy az ember kifogy az ötletekből." Azóta nem tudom kiverni a fejemből ezeket a szavakat, mert nekem is ez a legnagyobb félelmem: a képzeletem hamarabb cserbenhagy, mint a testem. És ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Az ember fura szerzet, mert látszólag jobban fél az öregedéstől, mint a haláltól.

Nagyapó gyászol. Először Nagyanyó tűnt el a világából, aki maga volt az ősrobbanás, ami elindította az életet. Mostanra űr maradt utána, amit nagyapó mindig is szeretett. Nem fél a végtelentől, mert ott mindig megtalálják egymást. Viszont az emlékeit, mint képeket fújja el a szél örökre a kedvenc helyéről, ami kisebb és kisebb lesz minden nappal. És egyre nehezebb hazatalálni. Így nagyapó szorosan fogja a kezét annak, akit nem veszíthet el: Noahnoah-nak, a kisunokájának. Akivel sokkal több közös van bennük, mint az elsőre látszik. Mindketten keresik a helyüket a világban, és a matematikát hívják segítségül, ha eltévednek út közben. Köztük pedig ott áll Apa, aki kicsit kívülálló (hiszen művészlélek) a kettejük kapcsolatában, de a szeretet hozzájuk köti.

Azért kényeztetjük el az unokáinkat, mert általuk bocsánatot kérhetünk a gyerekeinktől.

Most pedig a legnagyobb veszteségek hajnalán mind a hárman szembe kell nézzenek egy félelmetes és legyőzhetetlen ellenféllel, a felejtéssel. Most még csak ígéret, hogy Nagyapó el fog tűnni még az előtt, hogy a teste megadja magát. Próbálja felkészíteni a családját, elmagyarázni, mi is fog történni vele, miközben retteg a jövőjétől, amiből eltűnik a múlt, a felesége, a fia, és Noahnoah. Pedig Nagyanyót már csak az emlékezés tartja életben, történetek, amiket meg kell osztani, amíg azok még nem folytak ki a keze közül. Minden összemegy a világában, és a számok sem segítenek, amik mindig hazavezették a csillagos ég alatt. Az utolsó cérnaszálig kapaszkodik a legfontosabb anekdótáiba, és amit lehet, elmond az unokájának, hogy legyen valaki, aki elmeséli majd őket. Ki volt ő, milyen volt Nagyanyó, milyen is volt valójában az életük. Meg kell találniuk a módját, hogy elbúcsúzzanak egymástól, habár még jó ideig együtt maradnak. A kötet egy csodálatos tisztelgés mindazok előtt, akik már nem lehetnek velünk. Akiket nem tudunk elengedni és akikre emlékeznünk kell, amíg csak lehetséges.

By BubuMaczkó 2017. június 17.

A könyv az Animus Kiadó gondozásában jelent meg, itt megrendelhető