Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs

2015.10.08

Fredrick Backman erőssége a valós és mély karakterek ábrázolása hétköznapi és mégis szokatlan helyzetekben. A különböző személyiségek és kapcsolataik fejlődésével igazi közösség alakul ki, ahol biztonságban és szeretetben élhetnek tovább. Hiába sejtjük a végét, mégis rabul ejt a kérdés, hogy hogyan jutunk is el odáig. 'Az ember akit Ovénak hívnak' után kicsit szkeptikus voltam. Az odáig rendben van, hogy bele tudta élni magát egy harmincas férfi egy hatvanas férfi fejébe, de hogy tudná ugyanezt megcsinálni egy nyolc éves kislánnyal? De persze sikerült neki, mert nem felejtette el a lényeget: keresni egymásban az embert.

Akikkel nap mint nap találkozunk: a mosolygóssal, a hepciással, az ijesztővel, az iszákossal, a dolgozó anyával, és a bolond öregasszonnyal. Amit viszont hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mindegyiküknek megvan a maga története. Lehet, világosabb lenne a mások élete, ha rákérdeznénk egy nyolc éves őszinte kíváncsiságával, hogyan is történt minden. És ha nem sajnálnánk az időt arra, hogy meghallgassuk. De egyszer csak átlépjük azt a vonalat, ahonnan a Mhost átveszi az uralmat, és minden bonyolult lesz, mint egy Facebook státusz. És ami még lényegesebb, kezdjük elfelejteni a bennünk élő nyolc évest.

A szerencséseknek van valakije, akik emlékeznek és emlékeztetnek erre. Valaki, akitől a világ nem tűnik olyan rémesnek és megtelik varázslattal, csodákkal és szuperhősökkel. Aki mellett az élet all inclusive. Elsának ilyen a nagymamája. Aki mindig mellette áll, történjen bármi. Akivel közös a nyelvük, történeteik és a múltjuk. De sajnos elérkezik Elsa nagyon is valóságos jövője a nagymamája nélkül. A nagyi pedig nem lenne igazi szuperhős, ha nem gondoskodna erről is, ahogy mindenről. Egy utolsó közös kirándulás veszi kezdetét, amiben a nagyi szellemiségének jut már csak szerep. Kalandjai során Elsa nyitottabb lesz a mások mögött megbúvó történetekre. Megismeri a saját maga és a környezete szupererejét. Felfedezi, hogy megosztva a saját világát másokkal is, az nem lesz kisebb. Észreveszi, hogy mennyien szeretik őt. Megtanul megbocsátani. A nagymama így tökéletesen teljesíti utolsó feladatát: kijelöli az utat és elindítja rajta szeretett unokáját.

Sajnos már nem emlékszem illatokra, vagy képekre valami jól nyolc éves koromból. Csak érzésekre, amiket ez a könyv egyenként előhívott. Nem csak a nagypapámról, hanem a többi gyerek gonoszságáról, a kedves szomszéd néniről, a kutyám vigaszáról és arról, milyen másnak lenni. Most már nem bánom ezeket, részben mert tudom, nem vagyok egyedül, részben pedig azért, mert tudom, Félálomország vár rám. És jobb lesz. Jó lesz.

By BubuMaczkó 2015. október 8.

A könyv az Animus Kiadó gondozásában jelent meg, itt megrendelhető