Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

2015.09.19

Két barátomnak azt mondták a jegyesoktatásuk kezdetén, hogy gondolják végig a másik fél legnagyobb negatívumait, rigolyáit. Azután gondoljanak arra, hogy ezek az évek múlásával csak egyre rosszabbak lesznek, és még jönnek hozzájuk újabbak. Ha ezzel együtt tudnak élni, akkor házasodjanak össze nyugodtan. Ekkor belegondoltam a saját rigolyáimba (van belőlük bőven), és a kedvesem kis dolgaiba is. Ijesztő a gondolat, hogy végül mind zsémbes öregként végezzük majd. Azt hiszem a kulcs, hogy értsük, honnan erednek ezek a dolgok, és ha ez rendben van, már nem is nehéz együtt élni velük.

Minden ember életében eljön a pillanat, amikor eldönti, milyen emberré váljon. Ha nem ismered a pillanat történetét, nem ismered az embert.

A könyv - olykor nem is finoman - a fogyasztói társadalom, a tárgyaktól való függés, és az emberek elértéktelenedése ellen szólal fel. Egy olyan világ ellen, ahol nem megjavítják a dolgokat, hanem lecserélik, ahol a tudás felesleges és ahol nem néznek egymásra egy pillanatnál tovább. Pedig ha elég ideig figyeljük a másikat, megláthatjuk benne az embert. És minél tovább nézzük az embert annál többet tanulhatunk tőle. Mint ettől a régi, analóg órától a digitális korban.

És Ove annyira erősen hitt az igazságban, az erkölcsben és a kemény munkában, no meg egy olyan világban, ahol ami helyes, az helyes. És ahol nem azért kell helyesen cselekedni, hogy az ember érmet, diplomát vagy vállveregetést kapjon érte, hanem azért, mert nem lehet máshogy. Már nem igazán vannak ilyen emberek a világon

Ove olyan, mint egy kedves, öreg oroszlán, akinek szálka került a mancsába. Durván indít, morog, vagdalkozik, mert fájdalomban él. De jó ember, aki nem enged az elveiből, szigorú másokhoz, de magához talán még szigorúbb. Olyan ember, aki hagyja, hogy a tettei beszéljenek. A hétköznapok kisebb és nagyobb hőstettei.

Nagyon tetszett az Ove és Sonja közti egészséges kapcsolat: Mindketten elfogadták a másikat olyannak, amilyen, nem akarták megreformálni alapjaiban egymást. De felhívták a figyelmet a másik gyengéire, és segítettek a másiknak fejlődni. Mindketten tudták, hol van a határ, amin túl engedni kell, hadd menjen minden a maga útján. Nem csak a jó tulajdonságáért szerették a másikat, hanem a rosszakért is.

Szeretni valakit olyan, mint beköltözni egy házba - mondta mindig Sonja. Az elején az ember beleszeret az újba, minden reggel rácsodálkozik, hogy mindez az övé, és közben fél is egyszerre, hogy valaki hirtelen beront az ajtón, és közli, hogy súlyos félreértés történt, és igazából nem lakhat az ember ilyen remek körülmények között. De ahogy telnek az évek, megkopik a homlokzat, itt-ott megrepedezik a fa, és az ember elkezdi nem azért szeretni a házat, mert olyan tökéletes, hanem éppen azért a sok apróságért, amik miatt nem az. Megismeri az épület minden zegét-zugát. Megtanulja, hogyan lehet elkerülni, hogy a kulcs beragadjon a zárba, ha hideg van. Melyik parketta hajlik meg kissé, ha az ember ránehezedik, és pontosan hogyan kell kinyitni a szekrényajtót, hogy ne nyikorogjon. Ezek azok, ez a sok apró titok, amitől a ház az ember otthona.

Bár Ove minden porcikája tiltakozik a változások ellen, sajnos nem kerülheti el őket. A legszörnyűbb változások pedig összetörik a világát, és itt ragad, egyedül. Nem érti, hogy működhet tovább minden, amikor a fekete-fehér egyedül marad a többi szín nélkül, az ész a szív nélkül? Hogyhogy nem rendül meg a Föld, ha egy jó ember már nem jár rajta tovább? Mindennek tetejébe nem is mehet a szerettei után, ahogyan akarja. Bárhogy próbálkozik is, minden hiába, mert igenis barátokra, új életcélra lel. Vagy inkább a célok és a barátok találják meg őt.

Az egyik leggyötrelmesebb pillanat minden ember életében valószínűleg az, mikor belátja, hogy elérte azt a kort, amikor már több dolgot hagyott maga mögött, mint amennyi még vár rá. És mikor már nincs előttünk sok idő, más dolgokat kell keresni, amiért érdemes élni. Emlékeket, talán. Délutánokat a napsütésben, valakivel kézen fogva. A frissen kiterített virágföld illatát. A vasárnapokat a kávézóban. Talán unokákat.

By BubuMaczkó 2015. szeptember 19.

A könyv az Animus Kiadó gondozásában jelent meg, itt megrendelhető