Joanne Harris: Csokoládé

2015.02.24

Kamaszkorom egyik legkedvesebb filmje az Angyalok városa volt. Ebben ajánlotta Seth Meggie-nek Hemingway-től a Vándorünnep című könyvet, mondván az író sosem mulasztja el leírni a dolgok ízét. El is olvastam ezen felbuzdulva a Vándorünnepet, és teljes mértékben egyet is értettem vele, míg el nem olvastam a Csokoládét. Ha pár évvel később készül el a film, biztosra veszem, hogy Hemingway könyve helyett a Joanne Harris-ét ajánlották volna. Nem csak az ízeket, de az illatokat, színeket sem mulasztja el leírni. Ráadásul milyen jó stílusban! Minden érzéke felébred az embernek, miközben lefest egy képet, jelenetet. Éreztem az illatokat, ízeket, láttam magam előtt a fakó és élénk színek kavalkádját. Még nem olvastam könyvet, ahol ilyen eleven atmoszférát teremtett az író. Bár a könyv könnyen elcsábított, ez hosszútávon mégsem működött. Lehet, ott rontottam el, hogy előbb láttam a filmet, így kevesebb meglepetés ért. Mert a történet szerintem nem volt annyira eseménydús, hogy ilyen hosszúra nyúljon.

A főszereplővel pedig nem tudtam azonosulni, talán ezért sem tudott lekötni a kötet. Én a stabilitást szeretem, a biztonságot magam körül. Megértem, ha valaki világjáró, szeret minél többet látni, megismerni, de Vianne karaktere szerintem eltúlzott. Ez az állandó nyugtalanság, menekülés egyik helyről a másikra tőlem nagyon idegen. Főleg, hogy mire éppen beilleszkedett, már megint ment is tovább. Egyedül még talán érthető, de gyerekkel, már nem tudtam hova tenni ezt a dolgot.

A pap pedig a másik véglet a csőlátásával, mások állandó mérlegelésével, ítélkezésével, inkább ébresztett bennem szánalmat, mint rokonszenvet. A két főszereplő, bár egymás ellentétei, mégis mindkettő mozgató rugója a magány, az üresség kitöltése, csak más-más úton. Ennek nagyon jó metaforája a történet húsvéthoz való időzítése. Egyikük a szabadságot választja - még ha ez nem is valóságos szabadság - míg a másik a szabályok követésében véli megtalálni a megváltást, bár saját gyengesége, kétségei nem szűnnek. Szerintem a megoldás pedig az lenne mindkettőjüknek, ha az emberek felé fordulnának maguk körül, de nem azért, hogy mások gondját megoldják önkényesen, hanem egy (vagy több) kölcsönösségen alapuló kapcsolatot alakítsanak ki. Még Armand kicsit keserű, mégis életigenlő természete volt a legszimpatikusabb.

El fogok még olvasni mást is az író műveiből, mert bizonyos szempontból egyedi a stílusa, és remélem, csak ez a történet az, ami nem fogott meg...

By BubuMaczkó 2015. február 24.

A könyv az Európa Kiadó gondozásában jelent meg, itt megrendelhető

További bejegyzések:

Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz a facebook oldalamhoz, ahol egy szuper közösség mellett további extra tartalmakkal is találkozhatsz!