Lisa Genova: Megmaradt Alice-nek

2015.02.25

Alice egy ötvenéves nyelvészprofesszor a Harvard egyetemen, egy igen fitt, tevékeny nő, aki kimondottan aktív életet él. Munkájában elismert: tanít, publikál, előadásokat tart. Hivatásából adódóan a szavak embere. Ám az egyik előadásán egyszerűen nem jut eszébe egy kifejezés. Belegondolva rájön, újabban kicsit feledékeny is lett, ami nem jellemző rá. Majd a mindennapos futó útvonalán eltéved. Ez már megijeszti annyira, hogy orvoshoz forduljon. A diagnózis: korai Alzheimer, valószínűleg igen gyors hanyatlással. A történet innen indul...

Az Alzheimerről természetesen már hallottam, olvastam is pár cikket, láttam filmekben, különböző nézőpontokból megközelítve, de sosem a betegéből. Ez a friss nézőpont új távlatokat nyitott a betegség kezdetének felismeréséről, a lehetőségek feltárásáról, a betegek megfelelő támogatásának fontosságáról is.

Azok a neuronok, amelyek nem képesek más neuronokhoz kapcsolódni, elsorvadnak. Egy haszontalan, magára hagyott neuron meghal.

Az író lényegre törően és tömören fogalmazta meg a történetet, az üzenet - úgy érzem - maradéktalanul célba ért. Nem is gondoltam volna, hogy az Alzheimerrel járó legnagyobb probléma az elszigeteltség, és a korábbi, sikeres élet hirtelen törése. Számomra új volt az is, hogy nem "csak" arról van szó, hogy az ember elfelejt emlékeket, helyeket, embereket, hanem tájékozódási képességeit is elveszti, alapvető mozdulatokat, mint egy cipőfűző bekötése többé nem tudja megcsinálni. Fizikailag is leépül, nem csak mentálisan. Ezzel együtt ingadozik a hangulata, ami természetes is. Nem is tudom, milyen érzés lehet, amikor az ember apránként elveszti azt identitását, és mindent, amit magától értetődőnek vesz. Ijesztő, hogy egyszer csak eltűnik a semmibe, egy üres vázat hagyva maga után.

Nem tudom megválogatni, melyik tegnapot tartom meg és melyiket törlöm ki teljesen. Ezzel a betegséggel nem lehet alkudozni. Nem ajánlhatom fel neki az Egyesült Államok elnökeinek nevét a gyermekeim nevéért cserébe. Nem adhatom oda neki az államok fővárosait a férjemmel kapcsolatos emlékekért cserébe.

Mivel Alice fiatal az Alzheimerhez, a családja és ő is nehezen emészti meg és fogadja el a hírt. Gyorsan kell komoly döntéseket hozniuk egyén, és család szintjén is. Mivel örökölhető is, a három gyerek előtt áll a választás: szeretnék-e egyáltalán tudni, mi vár rájuk, és jövőbeni gyermekeikre. Ez a szempont is egy új perspektívát hozott: látni, hogy egy szerettünk a szemünk láttára leépül, az egy dolog. Egyúttal látni a saját lehetséges jövőnket is, az egy másik.

Bár Alice a könyv végére már nem maradt meg Alice-nek, megmarad neki a szerető család, aki összefog, hogy minél több időt vele tölthessenek, és vigyázzanak rá.

A nyelvezet egyszerűsödése, mikor már előrehaladottabb Alice állapota, emlékeztetett Daniel Keyes: Virágot Algernonnak című könyvére, ahogyan a szellemi képességeinek romlása is. A könyv annak ellenére, hogy mentes minden giccstől, vagy sallangtól, teljesen magával ragadott, és átéreztem minden mozzanatát, gondolatát Alice-nek és a családjának. Megrázott az a kirekesztettség, elveszettség, és az önmagunkba vetett hit eltűnése, ami átjárta a sorokat. A szememben Alice egy hős, aki mindent megtesz, hogy megőrizze testi és szellemi épségét, amíg csak lehet, és e mellett még nyit is sorstársai felé, hogy segítsenek egymásnak. A könyv igazi ébresztő!

By BubuMaczkó 2015. február 25.

A könyv a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában jelent meg, itt megrendelhető

További bejegyzések:

Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz a facebook oldalamhoz, ahol egy szuper közösség mellett további extra tartalmakkal is találkozhatsz!