N. H. Kleinbaum: Holt Költők Társasága

2015.11.07

Amikor megláttam a könyvet, gondolkodás nélkül megvettem, mivel számomra a Holt Költők Társasága azon ritka filmek egyike, amik igazán hatással voltak az életemre. De a könyv nem tetszett. Megdöbbentem azon, hogy a felszínt éppen csak megkaparta. Akkor láttam, hogy kivételesen nem a könyvből adaptálták a filmet, hanem a film forgatókönyvéből írt kisregényt Kleinbaum. Ez sajnos érződik is. Hiányzik a film lelke, az érzelmek, amit a színészek olyan jól közvetítettek. Viszont tetszettek azok a részek, amiket hozzáírt a filmhez, különösen az, ahol Mr. Keating az egyetemi életre készíti fel a fiúkat.

A filmet először az gimnáziumi diáknapok vetítésén láttam. Fogalmam sem volt Robin Williamsről, vagy a történetről. Azonnal a bűvkörébe vont, és nem eresztett el egyetlen percre sem. Talán azért is volt rám akkora hatással, mert a filmben szereplő diákokkal egy korú voltam, telve idealista elvekkel és folyton álmodoztam. Mikor végignéztem, csak meredtem magam elé, észre sem vettem, hogy kiürült a terem. A gondolataim csak áradtak arról, hogyan is ragadhatnám meg a napot, hogyan önthetném versbe mindazt az érzést, ami az elmúlt két óra felébresztett bennem.

Hogyan lehet, hogy egészen addigi életem jó részében aludtam? Hogy fogalmam sem volt arról, hogy mi is a célja az életemnek? Nem láttam túl azon, hogy a tőlem telhető legjobbat nyújtsam mindabban, amit elvárnak tőlem. Tanulás. Munka. Család. Kötelességek sora... Nem azt mondom, hogy olyan durván nyilvánult volna meg ez a világ részéről, mint ebben a történetben. De addig nem sokszor gondoltam arra, hogy mind a kukacoké vagyunk, és az időt, amit ebben a világban töltünk, eltékozoljuk, ha nem töltjük meg valamivel, amiért megéri mindent végigküzdeni. Hogy ünnepelnünk kell, hogy egyéniek, megismételhetetlenek vagyunk, és tartozunk magunknak annyival, hogy akármit is teszünk, azt szívvel-lélekkel tegyük.

Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam éli. Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét. Nehogy a halálom napján döbbenjek rá, hogy nem éltem.

Akkor még azt hittem, ahogy egyre idősebb leszek, úgy lesz egyre könnyebb úgy élni, ahogy szeretnék. Felnőttként már tudom, hogy a kötelességek, elvárások ugyanúgy végigkísérik egész életünket, csak az változik, hogyan állunk ezekhez hozzá. Rajtunk áll, hogy az életünk különleges legyen, és hozzáírjunk a nagy színjátékhoz. Ez persze egyáltalán nem könnyű, de mindent megér.

Vajon a legtöbben nem vártak-e túl sokáig, amikor már késő lett, hogy szemernyit is megvalósítsanak abból, amire képesek voltak? Hajszolták a mindenható bálványt, a pénzt, a sikert... s nem árulták-e így el az álmaikat? Ezeknek az uraknak a többsége ma alulról szagolja az ibolyát!

Megdöbbentett a film vége, ami megmutatja, milyen veszélyes fegyver, ha a szülő a saját be nem teljesült vágyait a gyerekén akarja kiélni. Ha a gyerek nem láthat maga előtt mást, mint egy jövőt, ami nem is az övé. Ha még annyi sem jut neki, hogy válasszon egy szabadidős tevékenységet. Ugyanilyen veszélyes, ha ennek a gyereknek egyszer csak azt mondják, van választása és kezébe veheti a saját sorsát. De utóbbiban nem az uralkodás, hanem a jóindulat nyilvánul meg legalább. Természetesen az nem veszélyes, ha egy gyereknek megmutatják a világ szépségeit vagy ha hagyják kibontakozni az egyéniségét, öntudatát. Az a veszélyes, ha látja, milyen lehetne az élete, majd elveszik ezt tőle. "Nincs a világon szomorúbb látvány egy megcsonkított léleknél. A lélekre nem létezik protézis." (Egy asszony illata)

A holnapról ábrándozunk, de a holnap várat magára.

Dicsőségről, amit nem is igazán kívánunk.

Az új napra várunk, holott már régóta itt van ez az új nap.

Menekülnék a csata elől, amelyet mégis meg kell vívni.

És mi még mindig csak alszunk, és imádkozunk, és félünk...

Halljuk a szót, de nem ügyelünk a hangra.

Áhítjuk a jövőt, de a jövő nem más, mint tervek és tervek.

Bölcs tanácsokról álmodozunk, amelyeket aztán nem követünk.

Megváltásért esdekelünk, holott a megváltás a kezünkben van.

És mi még mindig csak alszunk, és imádkozunk, és félünk...

És mi még mindig csak alszunk.

By BubuMaczkó 2015. november 7.

A könyv a Lazi Kiadó gondozásában jelent meg, itt megrendelhető