Sophie Kinsella: Hová lett Audrey?

2015.12.29

Képzeld el, hogy üldöznek. Az adrenalin szinted az egekben, ettől a szívverésed felgyorsul, a világ beszűkül egyetlen pontra, az összes többi része pedig elhomályosul. Mindennek a célja, hogy elmenekülhess. Megvan? Akkor most képzeld el, hogy a legkisebb hétköznapi dolgok is ki tudják ezt váltani belőled! És miközben ezek végbemennek egy pillanat alatt a testedben, nem tudsz elfutni. Hogy nem kapsz levegőt, a pulzusod olyan gyors, azt hiszed, szívrohamot kaptál, és ezt nem éled túl. Ettől csak még jobban bepánikolsz, és az ördögi kör elkezdődik. Minden elsötétül, kimegy a vér a kezedből, érzed, mindjárt elájulsz... Nem tudsz mozdulni, beszélni, csak zuhansz. Ha mégis tenni tudsz valamit, akkor az olyan, mintha nem is te csináltad volna.

Ilyen egy pánikroham. Ebből "kigyógyulni" nem egyszerű. A természetes ösztönök, a hormon szabályozás, sejt szintű reakciók nem véletlenül jöttek létre. A szervezetünk olyasmikre is készen áll a válasszal, amiről mi nem is tudunk. Ezeket megtanulni uralni szerintem a legnehezebb dolog. Tudom, mert hat éve tanulom többek között ezt is. Közben hallgatom, hogy az emberek többsége mondogatja a tutit. Hogy nem lenne időm/erőm a depresszióhoz, ha egész nap kapálnék a friss levegőn. Hogy a pánikrohamaimat én okozom azzal, hogy heccelem magam. Hogy nem is szorongok, hiszen milyen vidám tudok lenni. De nem látnak akkor, amikor az ilyen interakciók után otthon próbálom újraépíteni a kipukkadt védőburkomat. Ahogy azt sem, milyen kimerült tudok lenni ettől.

Tudom, a saját biztonságos kuckónkban könnyű önmagunkat adni, de a világ elé kilépve vállalni, kik vagyunk, olykor nagyon nehéz. Főleg, ha rajtunk fityeg a "nem normális" címke. Pedig a legtöbb ember, aki hasonlóval küzd, normális ember, akivel valami abnormális történt. Mint például Audrey-val.

Azt hiszem rájöttem, hogy az élet arról szól, hogy felmászunk valahová, aztán lecsúszunk onnan, aztán újra összeszedjük magunkat, és elindulunk. És nem számít, ha visszacsúszunk, feltéve hogy nagyrészt azért felfelé tartunk. Mindössze ebben reménykedhetünk. Hogy nagyrészt felfelé tartunk.

Amikor azt olvasom, hogy ez a könyv egy könnyed kikapcsolódás, semmi komoly, csak nézek. Ugyanazt olvasták, amit én? Tény, könnyed hangnemben lett tálalva, nagyon jó metaforákkal írták le, mit érez Audrey. Ezek az eszközök emészthetővé teszik a problémát kívülállóknak is. Ettől a könyv nagyon is komoly témákat boncolgat, amiken nem árt elgondolkodni. Például az iskolai abúzus, ami Audrey-t kórházba juttatta. Az internet korában már ez is teljesen más szinten mozog. Mert mennyivel egyszerűbb úgy kikészíteni valakit, hogy nem kell végignéznünk, mit okoztunk neki. Még csak a szemébe se kell néznünk. Személyesen a többiek tömegében bújunk el, otthon pedig ott a számítógépünk.

Itt képbe jön a szülők felelőssége is. A túlzottan liberális nevelés, ahol a gyerek nem tehet semmiről, még ha tönkretette egy másik gyerek életét, akkor sem. A lényeg, hogy a gyerek mindenben az élre törjön, bármi áron. A másik probléma, hogy a szülők sokszor maguk sem tudják megfelelően kezelni a mindenféle modern eszközöket, így nem tudják megtanítani a gyerekeiknek, hogyan használják ésszel őket. Nekik még nem kellett megtanulniuk azt, hogy ne vegyenek mindent készpénznek, amit olvasnak, hiszen bárki bármit publikálhat már. A nagy technikai-, és információs bumm után már sajnos nagyon is szűrni kell. Ennek hiányából olyan káosz keletkezhet, mint Audrey családjában, ahol a szülők egyik nap az egyik cikk szerint élnek, másnap a másik szerint. Részben ebből adódnak a nézeteltérések a családban. A családban, ami nem csak a probléma megoldását hordozza magában, hanem rengeteg igazságot és komikus helyzetet is.

Nagyon hálás vagyok Sophie Kinsellának, hogy egy sziporkázó és mégis a dolgok mélyére hatoló írással találhattam meg Audrey-t.

By BubuMaczkó 2015. december 29.

A könyv a Libri Kiadó gondozásában jelent meg, itt megrendelhető