Szabó P. Szilveszter: Lélekzet 17.

2014.12.05

Szabó P. Szilveszter neve ismerős lehet a Budapesti Operettszínház látogatóinak, elsősorban az önmagával és a világgal vívódó intrikus szerepköréből, de természetesen ennél bővebb szerepeinek a palettája. Nekem személyes kedvencem, ha a színpadra lép, nem lehet nem rá figyelni, minden mozdulata, rezdülése elárul valamit a megformált karakterről. Azonban nem csak a színpadon aktív, szeret többek között írni is.

Az írást református lelkipásztor nagyapámtól örököltem. Ő minden egyes istentiszteletre úgy készült, hogy apró lapocskákra, gyöngybetűkkel leírta a mondanivalóját, mégis: soha nem olvasta. A mai napi rajongok az írásáért és annak módjáért. Azután hála Istennek olyan tanáraim voltak, mint Lator László és Avar István, akik a régi történelmi irodalomról beszéltek nekem, költők háttéréletéről, ettől olyan bennfentesnek éreztem magam, és a családomban is volt már író.

2009. augusztus 12-én mutatta meg a nagyközönségnek első, a Lélekzet címet viselő verseskötetét Szegeden, a REÖK palotában. Természetesen kivettem egy szabadnapot, és elmentem Szegedre! Nagy élmény volt részt venni a felolvasással egybekötött interjún, és kicsit közelebbről megismerni egy olyan embert, akinek a gondolatai közel állnak azokhoz, amelyeket édesapámtól is tanultam. Habár az egy óra gyorsan elillant, nagyon örülök, hogy ott lehettem...

Lélekzet versek

Ott az én kis lelkem, amit én ápolgattam, nevelgettem, védtem, vagy a külvilág, vagy mások drasztikus hatásai ellen. Kíváncsi voltam, hogy mennyire tud megmaradni önnön magamnak, mennyire torzul, hogy akar megfelelni a világnak. Ez egy nagy vállalkozás: leírtam azt, ami én vagyok: a lelkemből egy lélekzetet.

A kötet világunkról, a hitről, szeretetről, valódi értékekről vallott színt. Elvei szerint nem ő a fontos, hanem az üzenet, amit közvetíteni tud az emberek felé. Ezzel teljes mértékben egyetértek, szeretem, ha egy művész az ismertségét, művészetét arra használja, hogy felhívja a figyelmet problémákra, illetve értékekre.

Azt szeretném, ha mindenkinek magának szólna a vers, hogy ne azt nézzék, ki írta, hanem találják meg benne azt az igazságot, azt az életet, amit ők is élnek.


Örül annak, ha a fiatalok is kíváncsiak arra, amit a verseivel, novelláival üzenni szeretne, mert szerinte a fiatalokat - többek között az ő kislányait is - fel kell készíteni a mai világ veszélyeire.

Azért örülök a fiatalságnak, mert nekem is van két kislányom, akik szintén egy újabb generációt képviselnek, akiket ilyen szellemben nevelek: felolvasok nekik, beavatom őket. Nem akarom visszafogni őket, de fontos, hogy legyen valami az életükben, ami alátámasztja a neveltetésüket, az értelmi-érzelmi világukban tudjanak elvonatkoztatni, hogy mi a jó és mi rossz.

Verseit - mint elmondta - változtatások nélkül, az első gondolatok szépségével vagy fájdalmával veti papírra. Szerintem ettől is lettek ennyire eredetiek, szenvedélyesek.

Nagyon tetszik a választékos, helyenként régies nyelvezet, ahogyan ír. Mint elmondta, egyik legfőbb feladatának a magyar nyelv szépségének, eredeti formájának és változatosságának megőrzését tekinti, s erre szeretné felhívni különösen a fiatalok figyelmét.

Nincs új a nap alatt. Minden hangjegyet leírtak már, csak a sorrendiség változik. Mi is hasonlóképpen cselekszünk, rengeteg új kifejezést gyártunk, s régi latin szavakat hozunk vissza. Ragaszkodunk a múlthoz.

E melett külön kiemelte a könyv formában való megjelenés fontosságát:

A könyv más: nagyon át kellene nevelni a fiatalságot, most a papír és annak illata, a könyv egész teste már nem olyan elfogadott dolog. Nagyon szeretném arra ösztönözni a fiatalokat, legalább az én rajongóimat, hogy nyúljanak bátran a könyvhöz, olvassák el. Nem örülök annak, hogy kiadták esszében összesűrítve például Jókait és Mikszáth-ot - olyan ez, mintha azt mondanánk a gyerekeknek, hogy az élet erről fog szólni, és éljenek aszerint. Csak ez így nem működik. Azt meg is kell élni: lapozni kell, a könyvet néha abbahagyni, közben szemlélődni - amiért a könyv könyv, és amiért a színház színház.

A kötetnek már a külseje is magával ragad. Az érett művész tekintete és kislányának tiszta, még ártatlan mosolya áll egymással szemben. Ez mutatja a végletességet, ami megfigyelhető a versekben is. A négy fejezetből álló (Menedék-versek, Stigma-versek, Szerep-versek és Bogyó-versek), külön verscímeket nem tartalmazó versfolyam egyes részei ritmusukban és mondanivalójukban is élesen eltérnek egymástól.

A Menedék-versekben mai, modern életet veti össze az író a valódi értékekkel. Ez a fejezet dinamikus, számon kérő. Ezekben a versekben saját helyének a keresését fogalmazta meg a világban.

Az ember jelen van kellő helyen, kellő tehetséggel, de az élet gondoskodik róla, hogy ne legyen minden kerek, sőt. Ilyenkor építesz magadnak egy tökéletes világot, amit nem szabad lerántani a realitásba. Tudom, milyen vagyok. A világot bezártam magam körül, nehezen engedek be új embert, de azért józanul vagyok jelen.

A Stigma-versekkel kapcsolatban bepillanthattunk gyermekkorának pillanataiba, de olvashatunk Istenről és saját hitvallásáról is. Az írót különös kötelék fűzi a valláshoz, hiszen nagypapája református lelkész volt.

Az ő templomkertjében nőttem fel. Nála nem volt más, csak a fehérre meszelt falak és a hit. Semmi máz.

A kedves Bogyó-versek a kislányaihoz fűződő érzelmeiből születtek. Szeretettől erősen áthatott hangulat jellemzi.

Közös nyelvet beszélünk, nem foglalkozunk a külvilággal, anyagi dolgokat nem érzékeltetünk egymással, pláne a gyerekekkel nem. Nem burokban neveljük őket, csupán a család fogalmát piedesztálra emeltük. Nekem az irántuk való szeretet van Isten közelében

A Szerep-versekben nyílt lehetősége arra, hogy megmutassa, mi minden zajlik le benne, amíg az adott szerepet felépíti.

Azt szeretném megmutatni, hogyan jut el egy szerep a színpadra, vagy én hogyan jutok el valahová, mi a háttéranyagom, mi a lelkem, hogyan állok neki egy előadásnak, egy szerepnek, vagy pusztán az életnek. Mikor írok, egy ember vagyok a többi közül. Azért szeretem a verseket, mert mikor írok, nincs mellébeszélés, nincs zene, nincs füst. Ha felmegyek a színpadra, és ott valamit játszom, az nem csak annyi.

"Amikor a színpadon vagyok, más irányít, más írja a zenét, a szöveget. Lent ül egy ember, aki azt mondja, sírj, nevess. S amikor otthon, esténként sóhajtunk egy nagyot, akkor én például azt érzem, az előadással elment egy pici lélek belőlem - a lelkem azon részéből, ami mindig csak ad. Ezért is a kötet címe, hisz' a vers is ilyen, de vele már saját gondolataimat fejezem ki"

Photo by BubuMaczkó
Photo by BubuMaczkó

Szabó P. Szilveszter: Lélekzet 17.

Hamvas, pihe-puha,

Érintetlen és tétova,

És ettől szép.

Ropog a tűz, falra vetít,

Árnyam, mint Gólem

Fölötte feszít.

Hogy fél, a kedves szelíd.

Pirulva bontja magát,

A selyem lassítva hull alád,

Hogy legyek galád.

Nincs szerelem, mi újra tisztítna,

Ha hagyom, ó én csalárd.

Lassítsd te átok,

Míg látok s nem vakítsz,

Addig magunk vagyunk.

Mért nem taszítsz!

Két magányos pólus,

Kiket angyali kórus zeng,

Ha lenge hitünk vesztve,

Mennypoklot járunk be.

Eressz be!

Az Úr nem bánja!

Romlottnak hitt szívem

Szerelem, velem neked,

Hogy dobbanj te is,

Mint miattad éneked.

Dúl testemben a pulza,

S mint medúza kebelezlek,

Kebelednek minden ívét

Egyenre húzva.

Porcikáid már fejből tudom,

S az időt, mely hozzád közelít

Tolom, míg lábaim fonom,

Hogy bezárva tartsam ez enyves percet.

De eluralja lelkemet, s már nem törődve

Keltemet, álmodni vágyom veled.

Ébren őrködöm feletted,

A reményt rejtetted,

Míg rám nem ejtetted,

S fel nem keltetted bennem

A pimaszt,

S grimaszt vágva,

Pupilla tárva,

Mára már kárba minden

Nemes és tétova szándék.

Hisz első vért ont,

S e lépés, mely odatipor,

A lábnyom megköt és benned

Százörökkét dobol.

Jobb, ha az ember ötöl-hatol.

Karol az éden és tétlen látom,

Hogy célt törik az álom.

Délibáb csak az elképzelt párom.

Kegyetlenség Tőle,

Hogy te még meg sem születtél,

De engem már megszültél,

Szerelmemnek anyja lettél.

Elszülettünk egymás mellett,

Talán ennyi kellett,

Hogy tévutam helyre tedd.

Parányi öklöd öklömbe zárom,

És nem csitul az álmom,

Hogy egyszer felnő benned

A méhből feltörő,

Gügyögő járom.

Szánom bánom, hogy eltolódott

Életünk látom,

Aztán csend.

Így van rend.

2009.02.19.

A Szerep-versek egyike, 17. számú vers az egyik kedvencem. Alapja a Tavaszébredés című musical, melyet Frank Wedekind (1864 - 1918) A tavasz ébredése (Frühlings Erwachen, 1891) című drámájából Steven Sater és Duncan Sheik írt. Magyarországon a darabot 2009. február 7-én mutatták be, melyben Szabó P. Szilveszter alakította minden felnőtt férfi szerepét.

A tavasz ébredése gyermektragédia. A darab cinikus, helyenként groteszk, de mély morális tanulságokat hordoz magában. Wedekind saját korának (ál)erkölcse elé tart görbe tükröt. A szereplők kamaszgyerekek, akik tudatlanságuk, tanácstalanságuk és tapasztalatlanságuk miatt esnek áldozatul feltörő ösztöneiknek.

"Ellenségeik", (saját magukon, és barátaikon kívül) a beléjük rögzült erkölcs nevében eljáró, kegyetlen felnőttek, akik félrevezetik, hátráltatják a gyerekeket, megakadályozva egészséges lelki fejlődésüket. Az álszentségük és érzéketlenségük miatt a kamaszok ébredő szexuális ösztöneiket eltorzult módon élik meg. Az elnyomás nem csak a gyerekek természetes ösztönei ellen irányul, hanem önálló gondolkodásukat is elfojtja. A darabban mély moralista meggyőződéssel bizonyítja be Wedekind, hogy a társadalmi erkölcs mögött megbújó romlottsághoz, érzéketlenséghez viszonyítva az ösztönök által vezérelt gyerekek tiszták és becsületesek, akikből sajnos a társadalom idővel kineveli ezt.

Ma már kevésbé probléma a tudatlanság, felvilágosulatlanság, inkább az ellenkezője. Azonban a gyerekek túl korán lépnek be a felnőttkorba, túl korán jutnak információhoz, tapasztalathoz. Rohan a világ, a szülők nem feltétlenül érnek rá odafigyelni gyermekükre, megbeszélni a rengeteg információ valóságtartalmát, jelentését, az esetleges felmerülő problémákat észlelni vagy megelőzni. A történetben felmerülnek a jelenben is aktuális problémák, mint például az erőszak, a homoszexualitás, az öngyilkosság, az abortusz, a serdülők szexuális-, és személyiségproblémái, a gyermekek helyzetével való visszaélések. A darab tanulságára ma is szükség van. Célja elgondolkodtatni a nézőt, ráébreszteni arra, hogy figyeljen oda a környezetére, a strucc-politika és a tiltás következményeire.

Az egyik ilyen, aktuális témát feldolgozó jelenet a musicalben, melyben kiderül, hogy két lány folyamatos szexuális bántalmazás áldozata az édesapjuk által. Ezt a megrázó jelenetet dolgozta fel a Művész Úr a 17. versben. A családon belüli erőszak sajnos gyakori, de a mai modern társadalomban is tabunak számít. A problémát elmélyíti az erőszak alkalmazói, és annak elszenvedői részéről is tapasztalt hallgatás, és a környezet elzárkózása és viszolygása a témától, az áldozatok hibáztatása, kifogások keresése az elkövetők bűnének enyhítésére. A társadalom felelőssége többek közt a téma tabu-jellegének megszüntetése, az áldozatok megsegítése. Erre a felelősségre kívánta többek között felhívni az író a figyelmet. Véleménye szerint az emberek bizonyos problémákról például a média által egyre többet hallanak, érzéketlenebbé válnak, miközben a probléma nemhogy nem tűnik el, hanem inkább nagyobb teret kaphat. Így szokatlan módját választotta a figyelemfelkeltésnek: versét (szerepe alapján) az erőszak elkövetőjének szemszögéből írta le.

Az író elmondása szerint versét a témakör szörnyűsége ellenére is sokan szépnek tartják. Ehhez annyit fűzött hozzá, hogy a csomagolás szép, az tetszik neki is, de a téma őt is taszítja. Valószínűleg az eljátszott szerepnek köszönhető, hogy a versben milyen érzékletesen írja le, mit érezhet, gondolhat az elkövető, hogyan győzi le a tanult erkölcsöket a benne élő ösztönlény, csak úgy, mint a műben szereplő gyerekek esetében. A leírt érzések nagyon emberiek, némelyik szeretetet és megbánást tükröz, ami ellentmond az általánosan kialakult képnek az ilyen elkövetőkről. Ezzel súlyos kérdéseket vet fel a társadalom felelősségéről az áldozatok és az elkövetők iránt is. Nem felelős a társadalom azért, mert elfordul az ilyen esetektől, és így nem ismeri fel őket idejében? És azért, mert nincsenek megfelelő törvények az áldozatok védelmében? Vagy azért, mert az elkövető, mielőtt cselekedne, nem kérhet segítséget az őt erkölcsileg elítélő társadalomtól? Ki a felelős azért, ami az egyént ilyenné tette? A legtöbb elkövető maga is áldozat volt valamikor, és nem kapott segítséget.

A vers szerkezete rapszódikus, híven tükrözve a versben rejlő ellentmondásokat, feszültséget és erkölcsi hullámzást. A költő a versben tiltakozik a világ "rendje" ellen, és ezért a versben jól megfigyelhető egyfajta hullámzás, mely a szerkezetben is megmutatkozik.

Az első versszak feszültséget kelt, és leírja a két szereplő jellemét, megmutatja egy történet kiinduló képét. Az éjszaka és a ropogó tűz épp úgy szemben áll egymással, mint a két szereplő jelleme: a meleg tűz, amit elnyel a hideg éjszaka. Az elbeszélő önmagát Gólemhez hasonlítja, ami szimbolizálja a hidegséget, erőt, és az eltorzult, csúf lelket. Előtte az áldozata, aki - ahogy felsorolva bemutatja - szép, érintetlen. Ez a szembenállás nem pusztán egy motívum a többi között, hanem a költemény egészének meghatározó eleme stilisztikai és logikai szempontból is.

A második strófában a cselekmény elindul, és ahogy a selyem lehull a lányról, úgy lepleződik le az elbeszélő szándéka is. Galádnak, csalárdnak nevezi magát, mutatva, hogy tisztában van azzal, hogy uralkodnia kellene magán, mert visszafordíthatatlan lépésre készül. Miért nem taszítsz? Ez a kérdés kétértelmű: A lány miért vonzza magához, vagy miért nem taszítja el védekezésképpen? Ezzel felmerül az erkölcsi felelősség kérdése, és hárítása is. Az önigazolás keresése csak folytatódik a következő versszakban is: Önmagáról tudja, romlottnak tartja a közerkölcs, de ő nem érzi bűnösnek magát érzései miatt, amiket a szerelemhez hasonlít. A belső vívódást, ellentétet mutatja a "mennypokol" bejárásának gondolata. Az, hogy magát és a lányt egyazon dolog két pólusának tartja, jelképezi a vonzódást, amit ő érez, és feltételez a másik féltől is; valamint kettejük ellentétét is.

Az elkövetkező strófákban a morál és a kétségek elvetésével eldől a cselekmény kimenetele: a vágyakat választja szemben a "nemes, de tétova szándékkal" és áldozatának akaratával. Az eltiprás, a reménytelenség és a kegyetlenség a jellemző érzések ezekben a sorokban. Az egymást fogó kezek jelképezik a védő, gondoskodó érzéseket, szeretetet, azonban az ökölbe szorított kéz agresszivitást, fájdalmat és tehetetlenséget sugall. Az elkövető saját magát medúzához, egy ragadozó állathoz hasonlítja, aki áldozatait lebénítja. A vadállat, mint metafora a személyiség primitív rétegét, a tudatalattiját idézi. Itt a jelentése: az értelem és a humánus érzések felett az ösztönök, a vágyak nyers kiélése hatalmasodik el. Az érzés, melyet a szerelemhez hasonlított, már nem védi meg annak tárgyát.

"Álmodni vágyom veled" de mégis "Ébren őrködöm feletted": ismét a szembenállás a vágyak és a cselekedet; az álmok és a valóság; az alá-, és a mellérendelt viszony között.

Miután vágyait kielégítette, felmerül a bűntudat, a megbánás érzése, de eltorzult formában: nem magát tartja bűnösnek, nem a cselekedetét találja helytelennek, vagy annak következményét bánja, hanem a körülményeket hibáztatja.

Ebben a versben az erőszaké marad a zárszó. Mert az emberi érzések megkérdőjelezik a szándékot, de végül az ösztönök hatalmasodnak el, tönkretéve egy másik emberi lényt. Ez az, ami sokkolóan hat és magyarázatra vár. A miértre azonban nem kapunk érdemleges választ. Nem a szeretet vagy a visszaállt egyensúly oldja fel a feszültséget a vers lezárásában, inkább ennek az erőltetett illúziója.

Amíg a társadalom szemét lecsukva egyre több áldozatot és elkövetőt "termel ki", addig sajnos sok ilyen figyelemfelkeltő alkotásra lesz szükség.

By BubuMaczkó 2014. december 5.

A kötet magánkiadásban jelent meg, itt igényelhető