Témázunk: Junk reads, avagy belső kényszer a rosszra

2015.10.12

Egyetemen az első kérdés, amit feltettek nekünk, az volt, hogy mit nevezünk irodalomnak? Érkezett mindenféle válasz a minőségről, tartalomról, értékről, mire a tanár megkegyelmezett, és megadta a választ: amit valaki irodalomnak tart. Először persze nem értettem ezzel egyet, de aztán arra gondoltam, nem azt kérdezték, mit is nevezünk magasirodalomnak vagy szépirodalomnak. Ahány ember, annyiféle igény, annyiféle nézőpont. Találkoztam már könyvvel, ami szépirodalomnak volt bélyegezve, és úgy volt rossz, ahogy csak lehetett. És találkoztam ócska ponyvával, ami számomra mégis adott valamit. Ami egyikünknek szemét, a másikunknak kincs.

A kérdésre, miszerint miért olvasunk rossz könyveket, ugyanúgy az a válasz, hogy a minőség attól függ, ki olvassa azt a könyvet. Tévhit, hogy egy iskolázott, intelligens ember csak magasröptű, mélyen szántó dolgokban leli meg azt, amire szüksége van. A férjem az egyik legintelligensebb ember akit ismerek, mégis az egy kaptafára készült, "ölős-baszós" filmekben, és a valóságtól lehető legtávolabb álló könyvekben lel élvezetet. Mert egész nap száz százalékon pörög az agya, és olyan problémákat old meg, amire mások nem lennének képesek. Ezért, mikor hazaér, arra van szüksége, hogy ne gondolkozzon vagy legalábbis ne a valós világ problémáin.

Én régebben ebben nagyon konzervatívnak vallottam magam, többségében a klasszikus könyveket szerettem. A bennem élő kis sznob tiltakozott a ponyvák, a modern témájú könyvek ellen. Kamaszkorom vége felé egy rokonom kezembe adott egy romantikus könyvet. A kis semmilyen gimnazista lány iskolájába megérkezett a lányok álmainak netovábbja. A lány azt gondolja, semmi esélye, ezért elkezd edzeni, dolgozni kicsit magán. A végére persze kiderül, a srác végig odavolt érte, csak olyan szégyenlős, és félénk a sznob szépfiú álarc mögött. Ezerszer lerágott csont, nekem mégis megmutatta, nem mindenki az, aminek látszik, és bátorságot adott megmondani "a fiúnak", hogy szeretem. Bár a dologból nem lett semmi, attól még a könyv nem volt haszontalan. A későbbi férjem unszolására olvastam el A gyűrűk urát és a Harry Pottert, amit akkoriban túlértékelt tömegkönyvnek nyilvánított a kis sznob énem, és innentől már nem volt megállás. Azóta is ez a két sorozat a legmeghatározóbb olvasmányélményeim közt foglal helyet. E mellé még pár óriási csalódás pár kultikus szépirodalmi borzalomban, és a kicsi sznob fel is szívódott. Sajnálom, Kertész Imre, én megpróbáltam...

Ami számomra rossz irodalom, arra a legjobb szó a hiteltelen. Ha a karakter sorozatosan szemen köpi magát (Egy lányról). Ha a történet hatásvadász témájában vagy eszközeiben és szinte látom magam az író könnyes, Nobel-díjra éhes kis szemét (Sorstalanság). Ha a könyv tele van öncélú fröcsögéssel vagy erőszakkal. Ha egy népszerű író nevét használják fel, hogy aztán sárba rántsák (Jane Austen könyvklub). Ha ostobának nézik az olvasót.

Ahogy nem lehet meghatározni, mit értünk jó könyveken, azt sem lehet, melyik könyv rossz. De azt tudjuk, mi emberek szeretünk kritizálni. Élvezetet lelünk abban, ha valamit piszkálhatunk. Emiatt sokan félnek, mit szólnak majd a többiek. Részemről nem érdekel, ki mit mondd a könyvemről, ha nekem tetszik. Ha olyasmit ad, amit más nem. Még akkor is, ha ez csak annyi, hogy nem kell gondolkoznom és jól érzem magam. Nem kell az élet minden területén gondolkodni, fejlődni. A gimnázium vagy az egyetem után jó eséllyel nem is lesz ez kötelező. Ha olvasásról van szó, jó elengedni mindent, és jól érezni magunkat.

Többiek gondolatai erről a témáról: Pupilla, Nima, Titti, Zenka, Ilweran, Andi

By BubuMaczkó 2015. október 12.