Vendégposzt: Kötelező olvasmányok

2017.08.07

Mikor írni szerettem volna kötelezőkről, és arról, mi a problémám velük, ráébredtem, csak egy szemszögből látom ezt a kérdést: a saját gyermekkori élményeim határozzák meg, hogyan is gondolkodom. Ezért felkértem valakit, aki nem csak, mint egykori gyerek láthatja ezt a témakört, hanem édesanyaként is. Fogadjátok szeretettel Barbarát, a Mom With Five blog szerzőjét, és az ő véleményét ebben a mindannyiunk számára sarkalatos kérdésben:

Kötelező olvasmányok: Le velük! Le velük?

A nyári iskolai szünidőnek vannak szinte kötelező alapkellékei: fürdőruha, strand, táborok, családi nyaralás. És még valami: a kötelező olvasmányok. A vakáció közeledtével minden évben felizzik a vita a szülők körében a kötelező olvasmányok létjogosultságáról vagy épp annak ellenkezőjéről, vagyis, hogy hagyni kéne már ezt az egész mizériát, semmi szükség nincs arra, hogy megmondják a gyerekeinknek, mit olvassanak a nyáron. Ideális állapot lenne. De a jelenlegi oktatási rendszer - amely száz sebből vérzik, de ez egy másik téma - erre is alapszik, a tananyag egy része azokra a könyvekre alapoz(na), amelyet nyáron (nem) olvasnak a gyerekek. Szeretjük, nem szeretjük, ez van, és amíg a helyzet nem változik, miért nehezítenénk meg azoknak a dolgát, akik nap, mint nap a gyerekeinkért dolgoznak a tanév során azzal, hogy nem olvassuk/olvastatjuk el a kijelölt könyveket a csemetékkel?

Lehetne ez a mai közoktatási állapotok elleni lázadás egy formája is, de én inkább a tanárokkal való kiszúrás szinonimájának nevezném. (Véleményem szerint a hangoskönyv és a klasszikus művek könnyített, modernizált változatai ugyancsak a kiszúrás fogalomkörébe tartoznak, de nemcsak a tanárokra, hanem a gyerekekre nézve is. Hogy egy kicsit filozófikus útra tereljem a témát, a kötelező olvasmányok csak az egyik olyan terület, ahol nagyon is jól látszik, mennyire meg akarjuk óvni a gyerekeinket a nehézségektől, mennyire nem akarjuk terheknek kitenni őket, mennyire képtelennek tartjuk őket arra, hogy megbirkózzanak valamivel, ami egy kicsit túlmutat a hétköznapi komfortzónájukon: egy-egy könyv régies szövege, nehézkes nyelvezete, idegen szavak, egyes írók által nagyra tartott - a mai rohanó világgal éles kontrasztot adó és ezért unalmasnak tűnő - leíró részek stb. Igen, a világ ilyen. Tele van nehézséggel. A kötelező olvasmányokra is lehet úgy tekinteni, mint egyfajta nehézség, amellyel meg kell küzdeni, de nem úgy, hogy megkerüljük a problémát, hanem, hogy szembenézünk vele. Azt hisszük azzal teszünk jót a gyerekeinknek, ha elgördítjük az akadályokat az útjukból, szabaddá tesszük számukra a száguldást, megadunk mindent, hogy minél előbb célt érhessenek, pedig ahogy azt már sok okos ember megfogalmazta előttem: nem annyira az úti cél a lényeg, hanem az út, amelyen megérkezünk, a nehézségek, amelyeken átmegyünk és amelyek megtanítanak küzdeni.)

A kötelező olvasmányok három legnagyobb baja

A bírálók szerint a kötelező olvasmányoknak három fő bajuk van: maguk a könyvek, a rosszul megválasztott célközönség (értsd: rosszul belőtt korosztály), illetve, hogy kötelezőek. Én az elsővel egyáltalán nem, a másodikkal-harmadikkal részben nem értek egyet. Pedig vannak gyerekeim, öt is, és közülük hárman már iskolások. És szülőként természetesen nem célom, hogy szenvedjenek, pláne nem a szünidőben.

Idejétmúlt könyvek?

A legtöbben magát az olvasmánylistát kritizálják, hogy olyan kiadványok szerepelnek rajta, amelyek már harminc-negyven évvel ezelőtt is ott voltak és azóta se kerültek le róla. Tény és való, hogy a gyerekeink részben ugyanazokat a könyveket kapják a szünidő napjaira olvasmányként, amelyeket mi, a szüleik is olvastunk: Tüskevár, Egri csillagok, A Pál utcai fiúk, A kőszívű ember fiai, Szent Péter esernyője, Ábel a rengetegben stb. Ismerős felsorolás? Joggal merül(hetne) fel tehát kérdésként, hogy miért mindig ezek, miért nem változik a lista, miért nem alkalmazkodunk végre a kor igényeihez a gyerekeinknek szánt irodalom ajánlásában?!

De hiszen változik! Csak az nem veszi észre, aki nem akarja. Az utóbbi években a kötelező olvasmányok között egyre több kortárs irodalom is megjelent a Harry Pottertől a Helkán át a Csoda és Kósza trilógiáig vagy hogy az egyik legfrissebb, sikerlistás könyvet említsem, Az osztály veszteséig. Csak ezeknek a felkerülése a listára valahogy nem kap akkora nyilvánosságot, mint az össztársadalmilag bírált, elavultnak titulált művek bérelt helye. Sőt, hogy mondjak valami egészen meglepőt, én alsó tagozatban kivétel nélkül csak kortárs irodalommal találkoztam a felsorolásban (Csoda és Kósza, Charlie és a csokigyár, Helka) és nem gondolom, hogy ez csak a mi iskolánk kiváltsága lenne, ahogy azt sem hiszem, hogy a mi tanáraink valami rebellis társaság tagjai lennének, akik titkos, földalatti aknamunkával juttatják el hozzánk a következő évre kijelölt könyv címét a központi hatalom akaratával szemben. (Egész egyszerűen nem igaz, hogy csak 19-20. századi irodalom kerülhet a kötelezők közé, de az évtizedek óta fennálló szokásokon - akár könyvválasztásról, akár azok kritizálásáról van szó - nehéz változatni, de ez egyéni felelősség, hiszen itt vannak előttünk a példák az alternatív, kortárs, adekvát megoldásokra.)

Természetesen nem csak kortárs irodalom van a kötelezők között. Főleg igaz ez felső tagozaton és középiskolában, ahol már vegyes a felhozatal, az általunk, idősebb generációk által is ismert és olvasott művek is képviseltetik magukat a listán. De miért nem tudnak kikopni? Egyrészt, mert a legtöbbjük klasszikusnak mondható, még ha ez a jelző manapság inkább szitokszónak számít, mint értéknek és mert az iskolában leadott száraz tananyag, évszámok mellé kell valami, ami közelebb hozza a régmúlt történéseit, kézzel foghatóbbá, átélhetőbbé teszi a korabeli eseményeket, megszínesíti a tanulnivalót. Egy közös kiindulópont, közösségi élmény, amely kommunikációra, gondolkodásra ösztönöz, összefüggésekre tanít, olyan dolgokra világít rá, amelyre egy egyszerű évszám nem képes, de egy könyv honvédő csatákról, szabadságharcról, emberi hétköznapokról, érzelmekről, igen. Bepillantást engednek a múltunkba - a definicíóknál és évszámoknál olvasmányosabb formában -, hogy megértsük a jelenünket és felkészülhessünk a jövőnkre. Persze csak akkor, ha elolvassuk őket.

Mert kötelező...

A témaválasztáson túl a legtöbben azért szidják a kötelező olvasmányokat, mert kötelezőek. A huhogók fennen hangoztatják: a nyár a pihenésről kell, hogy szóljon, ne legyen benne semmi, ami kötelező, hadd legyen szabad az a gyerek. Tökéletesen egyetértek. De itt álljunk is meg egy pillanatra! Pont a kötelező olvasmányok léte ellen leginkább ágáló szülők azok, akik nagy lelkesedéssel nyomják a szünidő ideje alatt a gyerekeik orra alá a különböző nyelvtani és matematikai feladatlapokat és fejlesztő füzeteket "gyakorlás" címszó alatt. És akkor pont egy könyv lenne a probléma? Mert mi a különbség? Hogy az egyiket az iskola írja elő, ettől elfogadhatatlan, a másikat meg a szülő és akkor az biztosan jó? Komolyan nem értem. Bár az én lelkem is tiltakozik minden olyan dolog ellen, amely kötelező és ezáltal valamilyen módon gúzsba köt, de a kötelező olvasmány azért kötelező, mert a tananyag részben erre épül. Hogy ez jó-e vagy sem, nem az én tisztem eldönteni, de amíg nem változik a rendszer, nem akarom megnehezíteni a gyerekeim tanárainak az életét. Van elég bajuk ezen kívül is.

Korosztályos baklövés

A fenti két vád mellett gyakran éri kritika a kötelező olvasmányokat amiatt, hogy a feladott könyv nem felel meg a mellé rendelt korosztálynak. Ez a kérdés azért érdekes, mert iskolánként változó lehet, hogy melyik könyvet mikor adják fel. Van, ahol már kilenc évesen kötelező az Egri csillagok, ami ugyebár még bőven alsó tagozatot jelent (Középsőnél, aki most lesz harmadikos, a Csoda és Kósza első kötete az ajánlott, neki még nincs kötelező, a többieknél a Helka és A Pál utcai fiúk volt a kötelező a harmadik és negyedik osztályt követő szünetben), Gárdonyi Géza művét a mi iskolánkban hatodikban dolgozzák fel. Miből fakad az eltérés? Őszintén? Fogalmam sincs. De szerintem nem létezik olyan könyv, amelyről száz százalékosan meg lehet mondani, melyik korosztálynak íródott: minden gyereknek más a fejlődési üteme és ez nemcsak a kisbabás korszakra igaz, hanem az iskolás évekre is. Van, aki már a kiskamaszkor küszöbén meg tud birkózni egy szépirodalmi művel, van, aki még nem érett rá. A helyzetet tovább nehezíti, hogy egy osztályközösségben akár 12-14 - szélsőséges esetben 15-19 - hónap korkülönbség is lehet az évvesztes és nem évvesztes diákok között, ami nagyban befolyásolja a képességeik alakulását. Ebben a helyzetben - amíg nincs lehetőség differenciált, egyénre szabott oktatásra állami keretek között - nincs jó megoldás arra, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Valaki mindenképpen rosszul jár... De ez nem csak a kötelezők esetében van így.

Épp ezért puffogás és szitkozódás helyett inkább próbáljuk meg megkönnyíteni a gyerekünk számára a kialakult helyzetet, például közös olvasással. Nekünk is jó lesz, ha nem tanév közben kell a házi feladat felett állva a hátunk mögött titokban fellapozni az adott művet, mert már arra sem emlékszünk hogy hívták a főszereplőt, nemhogy arra, ki volt a szomszéd unokatestvérének nagynénje vagy ki firkantotta a hirdetőoszlopra, hogy Gazsi bácsi lótetű.

Konklúzió

Mielőtt tehát szidni kezdjük a kötelező olvasmányokat tartalmazó listát a fenti három pont bármelyikére hivatkozva, vessünk rá egy pillantást, hátha találunk rajta olyan kiadványt, amely az újdonság erejével hat és amelyhez a címe alapján akár még mi magunk is kedvet kapunk, vagy olvassuk újra a régieket együtt a gyerekeinkkel, közben pedig gondoljuk át, mi magunk mennyi olyan dologra kötelezzük a gyerekeinket a szünidőben, amelyekhez képest egy könyv elolvasása igazán semmiség. Ha pedig mindenképp lázadni szeretnénk, ne a gyerekeink jövőjéért dolgozó tanárok kárára tegyük, mert ők is e rendszer foglyai, de próbálják kihozni belőle a legtöbbet.

By Bubu Maczkó & Barbara 2017. augusztus 7.

fotó: Máté Dorottya / Máté Dorka Fotó
fotó: Máté Dorottya / Máté Dorka Fotó

Nő vagyok. Feleség vagyok. Édesanya vagyok. Blogger vagyok. A nevem Barbara.
Az első kettő nélkül nem lennék öt gyerek édesanyja, az első három nélkül pedig most nem olvasnád itt e sorokat. Fontos a sorrend. Kijelöli a helyemet, kifejezi mindazt, ami én vagyok. Minden más tulajdonságom csak esetleges és leginkább a körülményektől függ. Abból pedig nálunk van bőven.

Kövess itt: