Victor Hugo: A nyomorultak

2016.10.14

Egy társadalom civilizáltságának mértékét a rabokon lehet lemérni. (Dosztojevszkij)

by Alice X. Zhang
by Alice X. Zhang

Az elmúlt három héten minden este leültem a Hugo papa karosszéke elé, és hallgattam. Egy ember megváltástörténetébe ágyazva mesélt a világról, amit pontosan olyannak látott, amilyen az ő életében volt, és arról is, milyen más lehetett volna ez az élet. Ami a legfontosabb, a kettő közötti szakadékba is bátran bele mert nézni, és forradalomból, barikádakból és emberi jószándékból hidat épített fölé. Kalandunk során elvezetett Waterloo-hoz, egy zárdába, meghitt kertekbe, fel a barikádra, le a párizsi börtönökbe és csatornákba. A szereplőkkel együtt süllyedtem félelmetes mélységekbe, hogy aztán fokonként másszak fel a legnagyobb emberi magasságig, közben örüljek minden sorsszerű találkozásnak, véletlennek, majd könnyes szemmel búcsút intsek nekik.

Photo by Vogue
Photo by Vogue

Elsősorban Jean Valjeannak szóltak a könnyeim, a volt fegyencnek, akit a rendszer termelt ki, amely cserben hagyta őt. Nem nehéz elképzelni, hogy egy kenyér ellopásáért tizenkilenc év kényszermunkára ítélt rab a szabadulásakor mennyi dühöt, keserűséget, bosszúvágyat érez. Azután rájött, hogy az igazi büntetés csak a börtön után következik: nem kap a keservesen megdologozott pénzért szállást, ételt, de munkát sem. Bárki azt tehet vele, amit akar, hiszen ő veszélyes elem, akit száműzni kell. Ebben a sötétségben találkozik a püspökkel, aki fényt visz az életébe: megmutatja, mire képes a jóság és a megbocsátás. A találkozásuk ereje sorsdöntő Jean Valjean életében. Innentől életét annak szenteli, hogy méltó legyen erre a jóindulatra. Mindig meg tud újulni, felül tud emelkedni, és minden cselekedete azt mutatja, a legnagyobb erény az empátia, és a helyes utat választja, akkor is, ha mindenét fel kell áldozza. Példát állít bármelyik kor emberének. Adakozó, figyelmes, különösen azok felé, akiket senki sem akar látni.

Photo by Vogue
Photo by Vogue

Így találkozik Fantine-nal, aki maga is egy botlás miatt egyre lejjebb csúszik. Ez a törékeny lélek lassan érzéketlenné válik, hogy túléljen, de van, amit nem tudnak megtörni benne. Annak ellenére, hogy őt senki nem szereti igazán a környezetében, ő tanítja meg Jean Valjeant szeretni. Ez a feltétlen anyai szeretet, amit a kislánya iránt érez, és a hála, amiért neki már nem kell nélkülöznie, kihat a regény további részére. Jean Valjean állhatatosan betartja a neki tett ígéretét, és közben apává válik.

Kettejük tökéletes ellenpontja Javert felügyelő, a törvény elszánt őre, aki sohasem kételkedett, vagy hibázott. Ő legalábbis így tudja. Igazi fekete-fehér ember, akinek a törvény a legfőbb hatalom, nincs mentség, vagy kibúvó ez alól senkinek. Jó rendőr, pontos, kötelességtudó, és senkivel sem olyan szigorú, mint saját magával, mégis hiányzik belőle a könyörület. Így sosem érti meg Jean Valjeant, csak, amikor már késő.

Photo by Vogue
Photo by Vogue

A karakterek kissé eltúlzottak, idealizáltak, de nem hiteltelenek. Hugo azt írja meg, milyennek kéne lennie az embereknek, és a társadalomnak, szembesítve azzal, amilyen valójában. Kiábrándultsága kézzel fogható, ahogyan az is, a megoldást kereste az emberek problémáira. Ezt a "szabadság, egyenlőség, testvériség" eszméiben találta meg. Az egyént tette volna előtérbe, és ennek megfelelő társadalmi felelősségvállalást, jogalkotást látott szükségesnek. Felhívta a figyelmet arra, hogy mindig nézzünk lefelé, és segítsünk, akinek csak lehet. Nem tartom véletlennek az elkalandozást a kórházakba, börtönökbe, munkások, elkallódott gyerekek életébe. Felkeltette a figyelmet az egyház, a jogalkotók és a rendőrök hatalmára, és az élet-halál harcra ami a társadalom rétegei között folyt. Mai szemmel nézve látszik a változás, amikről ő is álmodott, de jobb, hogy nem tudta, milyen világot élünk még mindig. Mert a jóslatából kifelejtette, az ember még mindig a legnagyobb ragadozó, még ha a saját fajtájáról is van szó.

Világosság! Világosság! Minden a világosságból származik, és oda tér vissza. Polgártársak, nagy század a tizenkilencedik század, de a huszadik, az boldog lesz. Akkor már semmi sem hasonlít majd a régi történelemre, nem kell, úgy, mint ma, hódítástól, ellenséges betöréstől, bitorlástól, nemzetek fegyveres versengésétől tartani, a művelődés megszakadásaitól, amelyek királyok házasságán vagy zsarnok dinasztiákban történő születéseken múlnak; nem lesznek többé népeket felosztó kongresszusok, országfeldarabolások uralkodóházak összeomlása következtében, két szemben álló vallás nem fog egymásnak rontani, mint árnyéktestű kosok a végtelen hídján; nem kell többé félni éhínségtől, kizsákmányolástól, szegénységből fakadó prostitúciótól, munkanélküliség okozta nyomortól, vérpadtól, pallostól, csatáktól, és a véletlen zsiványkodásától az események erdejében. Szinte azt mondhatnók, nem is lesznek többé események. Az emberek boldogok lesznek. Az emberiség beteljesíti majd törvényét, miként a földgolyó a magáét; helyreáll az összhang a lélek és az égitest között. A lélek úgy fog keringeni az igazság körül, ahogyan bolygónk a fény körül.

By BubuMaczkó 2016. okóber 14.

A könyv a Lazi Kiadó gondozásában jelent meg, itt megrendelhető

További bejegyzések:

Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz a facebook oldalamhoz, ahol egy szuper közösség mellett további extra tartalmakkal is találkozhatsz!